A Nemzeti Együttműködés Rendszerének közjogi alapjait lefektető új alkotmány 2012. január 1-jén lép hatályba. Az Alaptörvény „Nemzeti Hitvallás” című preambulumában az alkotmányozók kijelentik, hogy „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét. Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését.”

Az Alaptörvény A) cikke értelmében hazánk neve Magyarország. A jelenleg hatályos Alkotmány különbséget tesz az ország mint földrajzi egység (Magyarország) és az állam mint közjogi entitás (Magyar Köztársaság) között. 2012. január 1-jétől ez a különbségtétel megszűnik: igaz, hogy Magyarország államformája továbbra is köztársaság lesz, az állam és az ország elnevezése között azonban nem lesz eltérés.

A Nemzeti Ügyek Kormánya 2011. október 21-én nyújtotta be az Országgyűlésnek a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló törvényjavaslatot. A javaslat 16. §-a szerint Magyarországon az igazságszolgáltatást a következő bíróságok gyakorolják: a Kúria, az ítélőtábla, a törvényszék, a járásbíróság és a közigazgatási és munkaügyi bíróság.

Összehasonlításul: a jelenlegi igazságszolgáltatási rendszer is négyszintű, tehát 2012. január 1-jétől a Legfelsőbb Bíróság helyett lesz Kúria, (az ítélőtábla nem változik), a fővárosi és megyei bíróság helyett törvényszék és a kerületi, városi bíróság helyett járásbíróság. (A közigazgatási bíróság kiemeléséről és a munkaügyi bírósággal történő összevonásáról most nem ejtenénk szót.) Lényegében tehát a bíróságok elnevezése az Alaptörvény hatálybalépésével egyidejűleg visszatér az 1949-es alkotmány előtti rendszerhez. Ez logikus folyománya annak, hogy a Nemzeti Hitvallás kinyilvánítja az 1949-es alkotmány érvénytelenségét és hogy az új állam megálmodói az alkotmányos állami folytonosság fonalát a Horthy-korszakbeli állapotok szerint kívánják felvenni. [A nyilasok bukása és a kommunisták hatalomra kerülése (1945-1948), valamint a kommunisták bukása és az Alaptörvény elfogadása (1989-2011) közötti demokratikus időszakokok nem férnek bele a Nemzeti Hitvallás történelemszemléletébe, illetve a Nemzeti Együttműködés Rendszerének legitimációs törekvéseibe, de erről mások sokkal kompetensebben már írtak.]

A gyakorló jogász számára a bírósági rendszer átalakítása számos kérdést felvet. Így például felmerül, hogy 2012. január 1-jétől hogyan is kellene a bíróságokat megszólítani. Jelenleg mind szóban, mind írásban a „tisztelt” címet használjuk („Tisztelt Pesti Központi Kerületi Bíróság!” „Tisztelt Békés Megyei Bíróság!” „Tisztelt Szegedi Ítélőtábla!” „Tisztelt Legfelsőbb Bíróság!”). Úgy érezzük azonban, hogy az új rendszerben az egyenlősítő „tisztelt” cím használata snassz lenne („Tisztelt Kúria!?”), mivel nem illeszkedne a bíróságok új, veretes, történelmi hangulatot árasztó elnevezéséhez. Ezért azt javasoljuk, hogy a történelmi díszletek között a megszólítások tekintetében is térjünk vissza a hagyományokhoz, és használjuk a „Tekintetes Járásbíróság!”, „Tekintetes Törvényszék!”, „Tekintetes Ítélőtábla!”, „Nagyméltóságú Kúria!” megszólítást (a torzszülött közigazgatási és munkaügyi bíróság maradhatna „tisztelt”).

Nem csupán a bíróságokhoz folyamodóknak, hanem maguknak a bíróságoknak is alkalmazkodni kell az új korszellemhez. A törvénykezési folyamat drámai csúcspontja az ítélethírdetés. A hatályos polgári perrendtartás 212. § (2) bekezdése értelmében a bíróság ítéletét a „Magyar Köztársaság nevében” hozza. Arról a most beterjesztett törvénytervezet nem szól, hogy a bíróságok minek a nevében fogják ítéleteiket meghozni. Itt nyilvánvalóan változtatni kell a kialakult gyakorlaton, mivel a Magyar Köztársaság 2011. december 31-én éjfélkor kimúlik.

Logikus megoldás lenne a „Magyarország nevében” fordulat, bár kissé sutának tűnik. A történelmi kontinuitás jegyében indokolható lenne „a Szent Korona nevében” ítélkezni, miként tették ezt a Horthy-korszak bíróságai. Végül a politikai változásokat hűen tükrözné, ha az ítéletek „a Nemzeti Együttműködés Rendszere nevében” születnének. Nem kétséges, hogy a jogalkotói bölcsesség a legjobb megoldást fogja törvényerőre emelni.

 


Share |

A 2010. október 4-i Ajka-környéki vörösiszap-katasztrófa miatt 245/2010. (X. 6.) Korm. rendeletével a Kormány – az Alkotmány 35. § (1) bekezdés i) pontjában meghatározott hatáskörében eljárva, a honvédelemről és a Magyar Honvédségről szóló 2004. évi CV. törvény (a továbbiakban: Hvt.) 149. § (3) bekezés a) pontja alapján – veszélyhelyzetet hirdetett ki.

Az Alkotmány idézett rendelkezése szerint a Kormány az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető elemi csapás, illetőleg következményeinek az elhárítása (a továbbiakban: veszélyhelyzet), valamint a közrend és a közbiztonság védelme érdekében megteszi a szükséges intézkedéseket. A Hvt. fenti rendelkezése értelmében a Kormány veszélyhelyzetben a Hvt. 153-156., 158-160., 165-170., 172-173., 186., 195., 196-201. §-ban meghatározott rendkívüli intézkedéseket vezetheti be. E rendkívüli intézkedések közül a 167. § szól a gyülekezési jog korlátozásáról. Eszerint közterületen tartandó rendezvényt, nyilvános gyűlést csak előzetes engedély alapján lehet tartani. A nyilvános rendezvény tartására vonatkozó engedély kiadása az illetékes rendőrfőkapitány hatáskörébe tartozik. A rendőrfőkapitány a nyilvános rendezvény engedélyezése iránti kérelmet a védelmi érdekek sérelme esetén a tény közlését meghaladó egyéb indokolás nélkül elutasíthatja.

2010. november 16-án devecseri magánszemélyek demonstrációt jelentettek be az Ajkai Rendőrkapitányságon. A bejelentés szerint a 8-as számú főúton a devecseri elágazótól Budapest irányába kívántak félpályás útlezárást tartani.

A Veszprém Megyei Rendőr-főkapitányság vezetője – figyelemmel az egész megye területére elrendelt, érvényben lévő veszélyhelyzetre – a Hvt. 167. § (3) bekezdése alapján az engedély kiadását elutasította.

A főkapitány súlyos jogalkalmazási hibát követett el, amikor a Hvt. felületes ismerete alapján úgy vélte, hogy bármilyen veszélyhelyzet esetén jogosult a nyilvános rendezvény engedélyezése iránti kérelemről dönteni. Ha elolvasta volna az aktuális veszélyhelyzetet kihirdető 245/2010. (X. 6.) Korm. rendeletet is, észlelhette volna, hogy abban a Hvt. 167. §-ára nincs utalás, vagyis a konkrét esetben a Kormány nem vezette be a gyülekezési jog korlátozását. A Hvt. rendkívüli jogrendre vonatkozó rendelkezései ugyanis a veszélyhelyzet kihirdetésével nem lépnek automatikusan életbe a maguk teljességében, hanem a Kormánynak tételesen meg kell határoznia azokat, amelyek bevezetését az adott esetben indokoltnak látja. Mivel a jelen esetben a kormányrendelet – helyesen – nem utal a Hvt. 167. §-ára, a főkapitánynak nem volt joga az ügyben határozatot hozni. Mivel a Hvt. gyülekezési jogra vonatkozó kivételes rendelkezései nem alkalmazandóak, a bejelentést a gyülekezési jogról szóló 1989. évi III. törvény (Gytv.) alapján kellett volna elbírálni. Erre vonatkozó hatásköre a rendezvény helye szerint illetékes rendőrkapitányságnak, nem pedig a megyei főkapitánynak van (Gytv. 6. §).

 


Share |

Az Országgyűlésnek 2010. május 25-én sikerült az Alkotmányban rögzíteni egy 18 éves közjogi blöfföt. Kár volt.

 

Mit mondott az Alkotmány és az Alkotmánybíróság?

Az Alkotmány 68. § (1) bekezdése kimondja, hogy a Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők, (4) bekezdése azt, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek helyi és országos önkormányzatokat hozhatnak létre, (5) bekezdése pedig azt, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges. Ez nem változott.

A 35/1992. (VI. 10.) AB határozat megállapította, hogy az Országgyűlés az Alkotmány 68. §-a szerinti jogalkotói feladatát elmulasztotta és ezzel alkotmányellenes helyzetet idézett elő. Az Alkotmánybíróság lényegében azt kifogásolta, hogy az Alkotmány 68. § (4) és (5) bekezdéseinek rendelkezése dacára elmaradt a nemzeti és etnikai kisebbségek helyi és országos önkormányzatok létrehozásának feltételeit és körülményeit rendező törvény elfogadása. A határozat – miként az akkor hatályos Alkotmány sem – sehol sem utalt a nemzeti és etnikai kisebbségek országgyűlési képviseletének szükségességére.

 Az persze igaz, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény 20. § (1) bekezdése kimondja: a kisebbségeknek - külön törvényben meghatározott módon - joguk van az országgyűlési képviseletre, csakhogy ez a rendelkezés nem az Alkotmányban, hanem csupán egy törvényben szerepel, tehát alkotmányos mulasztás megállapításának alapjául aligha szolgálhat.


Egy közjogi félreértés története

 Ennek ellenére a kisebbségek parlamenti képviseletével kapcsolatos mulasztás ténye a rendszerváltás utáni korszak egyik legnépszerűbb alkotmányjogi mantrájává vált. Az elmúlt évtizedekben komoly emberek szajkózták kritikátlanul.

 A kisebbségek országgyűlési képviseletének kérdése az Alkotmánybíróság jogalkotási mulasztásokat tartalmazó nyilvántartásában is sokáig szerepelt, majd 2007 körül szép csendben eltűnt (a 2006-os évkönyvben még megvolt, a 2007-esben már nem). Feltehetően az Alkotmánybíróság jó ideig kínosnak találta a félreértés tisztázását, aztán győzött a józan ész. Igazság szerint sem a listára kerülés, sem a törlés oka nem világos, azonban vitathatatlan, hogy mintegy három esztendeje az Alkotmánybíróság hivatalosan sem gondolja, hogy mulasztást követett el az Országgyűlés.

Ezzel szemben az Országgyűlés honlapján az Alkotmánybíróság határozataiból adódó jogalkotási feladatok listáját a nemzeti és etnikai kisebbségek képviseletéről szóló szabályozás hiánya miatti mulasztásos alkotmánysértés vezeti ma is. Pironkodva rögzíti, hogy a törvényhozás „az AB határozat előírását az ún. kisebbségi törvény részben teljesítette, a kisebbségek parlamenti képviselete azonban továbbra is megoldatlan.”

Természetesen az országgyűlési lista saját logikája szerint is elavult, hiszen nem vesz tudomást az Alkotmány 2010. május 25-i módosításáról, amely rögzíti, az országgyűlési képviselők száma legfeljebb kettőszáz, és hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek képviseletére további, legfeljebb tizenhárom országgyűlési képviselő választható. Vagyis az Alkotmány módosítása egy nemlétező mulasztást igyekszik pótolni. Persze nem kizárt, hogy az előterjesztők nem is az Alkotmánybíróság vélt elvárásainak kívántak megfelelni, hanem egészen más megfontolások vezették őket.


Miért rossz a jelenlegi szabályozás?

Ezzel a módosítással szemben – azon túl, hogy semmi szükség nem volt rá – két kifogást kell megfogalmazni. Egyrészt formailag meggondolatlanság az alaptörvényben rögzíteni a kisebbségi képviselők számát, mivel a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény 61. § (2) bekezdése értelmében mód van arra, hogy az Országgyűlés a kisebbségként elismert népcsoportok jelenleg 13-as listáját népi kezdeményezés nyomán bővítse (ahogy erre irányuló kísérletek már voltak a zsidók - 2/2006. (I. 30.) AB határozat -, oroszok - 27/2006. (VI. 21.) AB határozat - és bunyevácok - 148/2010. (VII. 14.) AB határozat - esetében).

Másrészt tartalmilag is helytelen a kisebbségeknek parlamenti helyeket garantálni. Ennek is két oka van. Az egyik az, hogy a kisebbségi képviselők aránya meghaladná az összes országgyűlési képviselő egytizedét, vagyis valós társadalmi súlyukhoz képest aránytalanul felülreprezentáltak lennének. Ez összeegyeztethetlen azzal a demokratikus alapelvvel, hogy minden választáson leadott szavazat közel azonos hatással legyen a mandátumok elosztására. Ráadásul beláthatatlan következményekkel járna, ha pl. egy népszerűtlen törvényjavaslatot csak a kisebbségi képviselők szavazatával tudna elfogadni a parlament. Ez a megoldás a kisebbségi képviseletet kiszolgáltatja a pártpolitikának. Ehhez szorosan kapcsolódik a másik ok. A kedvezményes mandátumszerzés lehetősége arra fogja indítani a parlamenti többség megszerzésén (vagy éppen az Országgyűlésbe kerülésen) igyekvő politikai pártokat, hogy „gyarmatosítsák” a kisebbségi szervezeteket, önkormányzatokat. Nyilvánvaló, hogy a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény kisebbségi névjegyzékkel kapcsolatos rendelkezései alkalmatlanok az álkisebbségiek kiszűrésére. Márpedig a potyamandátum esélye vonzani fogja a politikai kalandorokat. Ennek következménye végső soron a kisebbségi szervezetek nemzeti identitásának erodálása lesz.

Összességében elmondható, hogy a kétségtelenül jószándékú, ugyanakkor dilettáns jogalkotás éppen azoknak árt, akiknek érdekeit deklaráltan szolgálni kívánja. Az alkotmánymódosítás szerencsére még nem lépett hatályba és a kisebbségi országgyűlési képviselők választásának részletszabályai amúgy sem születtek meg (az alapelveket országgyűlési határozat rögzíti), ezért az Országgyűlésnek a hiba kiküszöbölésére csupán annyit kell tennie, hogy az Alkotmány menetrend szerinti módosításakor törli a 20. § (1) bekezdés második mondtatát.

 


Share |

 

Luxembourg

Az EU Bíróság válogatott döntéseinek összefoglalói.

Kamatkalkulátor

A régi Ptk. 301. és 301/A., valamint az új Ptk. 6:47., 6:48. és 6:155. §-a alapján működő ingyenes kamatkalkulátor. A kamatkalkulátor segítségével késedelmi, ügyleti és vegyes kamatot tud számítani. A kamatkalkulátor használata nem igényel regisztrációt.